Van az az eszményi és ideális helyzet, amikor egy kisgyereknek testvére születik, a nagyobbik a kisebbiket rögtön keblére öleli és boldogan közli a világgal, hogy neki van testvére. Na, a Bori nem ilyen.
Eleinte Juli nem érdekelte, nem lehetett mit kezdeni vele. Aztán egyenesen zavarta, hiszen a kicsi elkezdett odamászni a dolgaihoz, sőt, hozzájuk is nyúlt, hát rémes. Mostanság pedig már kezd Julinak is ereje lenni, ha ki akarsz venni valamit a kezéből, nem adja könnyedén és hozzá még visít is. Vagy meghúzza a hajadat. Bori pedig ordít vele, vagy esetleg fellöki, megüti. Akkor sírás, leszidás, felek vigasztalása.
Juli mindemellett első pillanattól fogva rajongva figyeli a nővérét és olyan mosolyt senki kap, mint a Bori. És olyan kacagást sem.
És lassan, lassacskán, néhanapján Bori is elkezd Juliban a zavaró elemnél többet meglátni. Mert egyre gyakrabban közli, hogy "nagyon szeretem az én kistestvéremet" vagy "gyere Juli, öleljük meg egymást". És akkor ilyet is elkap az ember (és ez nem egy pillanatig tart, hiszem a telefonomat ki kellett vennem a táskámból), és arra gondolok, van remény!
Hát nagyon édesek!
VálaszTörlés